Für Anikó most oldottabb lett. Lágyabb. Kacérabb. Nyitottabb. Lényét, érzelmeit, indulatait természetesen vállaló. Korábbi frizurája arca hölgy jellegét hangsúlyozta, így, hátrakötött hajjal kislányosabb. Egyszeriben bókolni kezdek, mint annak idején, kisiskolás koromban, és kínosasan, pironkodva várom, hogy reagáljon már valamit...

– Folytasd csak...– szól rejtélyes mosollyal.

– Ennyi volt... Kész. Megkukultam...

– Kár... Mert kifejezetten jólesik hallgatni, még akkor is, ha tudom, hogy nem igaz.

– De! Ezeket nagyon komolyan mondtam.

– Én meg még komolyabban nézek a tükörbe olykor... Nézd, ne szépítsük a dolgot, negyvenéves vagyok. Nem mintha zavarna... A színpadon úgyis annyi vagyok, amennyit el tudok hitetni magamról, az életben pedig nincs jelentősége. Csak az a szomorú, hogy mire az ember megtanulja, miként is kellene élnie ezt az életet, szép lassan elmúlik maga az élet.

– Hiszel abban, hogy egyáltalán megtanulhatunk bármit is?

– Nagy illúzióim már nincsenek... Mondják sokszor, hogy miként kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, kétszer nem követünk el ugyanolyan hibát. Hát kétszer nem, de százkétszer, meg kétszáznegyvenkétszer igen... Merthogy bármiként is múljék az idő, ugyanazon kényszereink fogságában élünk, ugyanúgy rángatnak, és csalnak lépre indulataink, szorongásaink, vágyaink, szenvedélyeink. Legföljebb már egy idő után felismerjük, hol a csapda – és úgy lépünk bele...

– Hű, de elégikus vagy...

– Csak éppen most volt a születésnapom...

– Volt zsúr is?

– Nem, de barátaim csaptak egy remek meglepetésbulit. Úgy terveztem, kettesben majd elmegyünk valahova férjemmel csendben megemlékezni, erre egyszer csak sorra állítottak be azok, akiket a legjobban szeretek.

– Szereted, ha ünnepelnek?

– Nem, azt nem. Magát az ünnepet szeretem. De nem a naptárban jelzett, úgynevezett piros betűseket, hanem azokat az alkalmakat, amelyeket mi teszünk ünneppé. Figyelmességgel, odafigyeléssel, gesztussal, pillantással, mosollyal, jó szóval, simogatással. Ezek az esetenkénti villanások azok, amelyekből építhetjük boldogságunkat.

(A pincér kihozza a levest. Ő nagy vehemenciával nekikezd. Picit pórul is jár, mert a nyelvét megégeti, mégsem mutatja. Van benne valami hihetetlen fegyelem, tartás, méltóság. Őrzök vele kapcsolatban évek óta egy döbbenetes élményt. Éppen élete nagy változására készült, amikor egy közös ismerősünk telefonált, hogy úgy hallotta, valami iszonyatos sorscsapás érte Anikót. Első reflexből rögtön felhívtam. Éppen autóban ült, ment hazafelé. Hangja kicsit kopogósabb volt a szokásosnál, de igazából semmit sem árult el. Vagy félórát beszéltünk mindenféle értelmetlenségekről, a csúcsforgalomról, az időjárásról, filmekről, de egyetlen bármiről is árulkodó hangsúlya, szava nem volt. A végén, amikor elköszöntünk, mondta kicsit másként, hogy vigyázzatok magatokra. Árnyalattal gyengédebben, árnyalattal óvóbban. Úgy tettem le a kagylót, hogy nem tudtam meg semmit. Vagy valójában megtudtam mindent, sőt, többet is? Nincs feloldó megoldás. Azóta is érzem a belőle áradó mérhetetlen méltóságot és tartást, emberi nagyságot, azóta sem ejtettünk erről egyetlen szót sem. Most elmesélem neki. Rám néz. Tekintete kicsit szűkebb, személytelenebb. Létezik az a pont, amelyik minden elviselhetőn túl van? Amikor már nem is fáj? – Az egy ilyen pillanat volt... – mondja határozottan, utalva arra a telefonra..)

– Annyi minden jó is ér mostanában – töri meg a csendet félszeg mosollyal. – Gyönyörű lett a Pilisben a ház, amelybe annyi szorongással kezdtem bele. A szokásos magyar mód: mivel az embernek annyi tartalékja többnyire nincs, kénytelen eladni előbb saját feje fölül a régit, és úgy, egy teljesen bizonytalan helyzetben belevágni az építkezés procedúrájába.

– Sőt, abban igencsak aktívan részt is vettél... Egyszer hívtalak, és mondtad, hogy éppen most szereled fel – már megbocsáss –, a vécétartályt...

– Hát, ilyen is volt. Valóban belefolytam a munkákba. Valamikor töprengtem azon, hogy színésznő legyek, vagy iparművész. Változatlan nosztalgia él bennem a kézzel fogható produktum, a tárgyi munka iránt. Azért is szeretek odahaza folytonosan ténykedni, mert kézzel foghatóan érzékelhetem a munkám gyümölcsét, és annak eredményeként egyre inkább magaménak érezhetem az otthonomat. Nagyon jó érzés. Az is, hogy most a Madách Kamara tagjaival Örkény Színházzá alakultunk. Ott maradtam, ahol eddig voltam, és szerettem, mégis máshova kerültem. Nem nekem kellett lépnem valami újulásért, hanem hozzám jött az újulás. Ez is csodálatos dolog... Az is, hogy immár tizedik éve élek valakivel, akibe ugyanúgy szerelmes vagyok...

– Pedig milyen nehezen jött össze...

– Ebben biztos, hogy volt valami sorsszerűség! Mindig hittem a teljes, tökéletes, mindent be-ki-le-fel-töltő nagy szerelemben, ennek következtében sokszor voltam csalódott, kiábrándult, még többet magányos, mert nem fogadtam el a kompromisszumot, a félmegoldást. Aztán egyszer csak találkoztam valakivel, akivel egymásra néztünk...

– ... és azonmód beleszerettetek egymásba...

– Dehogy! Akivel kölcsönösen megállapítottuk, hogy ennyire ellenszenves alakot még soha nem láttunk. Megint találkoztunk, és csak kölcsönösen megerősödött a véleményünk, hogy inkább bárki mással, csak vele nem! Kifejezetten kerültük egymást. Aztán a harmadik találkozásnál egy csapásra minden megváltozott. Egymásra néztünk, és bang! Lángoló, lobogó, tíz éve folyamatosan tartó, boldogító szerelem lett belőle.

(Még szív egy mélyet a cigarettából, aztán a hamutartóban elnyomja. Hosszadalmasan, akkurátusan, még háromszor körbe is tekeri a tartó fala mentén, mielőtt elengedné.)

– Akár oltóhabot is fecskendezhetnénk rá...

– Nem kell gúnyolódni! Tudom, olykor kicsit túlzottan is alapos vagyok.

– Zavar?

– Már nem. Régebben zavart, mint annyi sok egyéb hibám is. Szerettem volna mindennek és mindenkinek mindig megfelelni. Ez állandó feszítettséget, meghasonlottságot okozott. Túlérzékeny voltam, szeszélyes, csapongó. Olykor áradóan kedves, olykor érdesen kiállhatatlan. Nehezen viseltek el mások, és én még nehezebben viseltem el magamat. Sokakat sebeztem, és sokszor sebződtem. Hosszú évekbe, kemény belső csatákba tellett, amíg kezdtem tudni elfogadni magamat. Hibáimmal, gyarlóságaimmal, fogyatékosságaimmal. Lehetnék különb is, csak az már nem én volnék. Nekem ebből kell kihoznom a viszonylag legjobbat. Igen, megbékéltem magammal.

– Biztos, hogy ez nem önáltatás? Hiszed, hogy lehet harmóniában maradni a te átütő tehetségeddel, nyughatatlanságoddal, szenvedélyességeddel, lobogásoddal?

– Talán éppen azért, mert kemény harcok, küzdelmek, szenvedélyek révén jutottam el hozzá, meg tudom becsülni. Ismerem az értékét. Éppen ezért nem vagyok hajlandó ezt elherdálni, semmiségeken dühöngeni, megbántódni, sértődgetni, kiakadni. Erre is vigyázni kell, és óvni. Ahogy arra is rájöttem, hogy botorság bármit is görcsösen akarni, bármiért is fanatikusan küzdeni, bármilyen célhoz mindenáron ragaszkodni. Kell tudni olykor lazítani, olykor elengedni, olykor rálátni, és akkor biztos, hogy sokkal inkább sikerül, aminek sikerülnie kell. Aminek pedig nem, azért nem kár. Na látod, a negyvenedik évemre már egy ilyen aranyigazság felismeréséig eljutottam!

(Számolgatni kezdek: akkor a kétszázadik évre már összegyűlhet akár öt hasonló aranyigazság is, ami, valljuk meg, nem is olyan rossz.)